Na, ez egy nagyon nehéz téma lesz számomra, tehát - Szokás szerint? - szétszórt leszek, ezt kérem nézze el nekem. (Érdemes az olvasót magázni, ezzel is megadva neki a tiszteletet. Erre láthattunk most példát.) Azért igyekezni fogok annyira koherensen fogalmazni, amennyire tőlem telik.
Gyerekkoromban, még az általánosban azt szoktam meg, hogy a legjobb, amit elérhetek az, ha nem foglalkoznak velem, mert akkor legalább nem bántanak. Gondolom ez meghatározó volt a személyiségfejlődésemben, mert számomra ez a "normális" állapot, ezért ehhez igyekszem igazodni. Élőben a szeretet olyan érzést vált ki belőlem, hogy "itt valami nincs rendben", ezért igyekszem visszatérni a "biztonságos zónába". Érdekes, hogy a neten viszont nem jelentkezik ugyanez, gondolom ezt az okozza, hogy annak idején még messziről sem láttam internetet, ezért ahhoz kapcsolódóan nem is alakulhatott ki semmilyen negatív beidegződés. Ha meggondolom, életemben egyszer éreztem igazán erős, felém irányuló szeretetet, és rendesen féltem is tőle. Viszont ha "visszaállítottam az alaphelyzetet" újra igényelni kezdtem az illető figyelmét, tehát nagyon ambivalens tudok lenni ilyen szempontból.
Azt teljes mértékben megszoktam, hogy utálnak, tehát az ismerős helyzet, csak azt meg igyekszem elkerülni, szerintem érthető okokból. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudom elviselni, ha muszáj - már csak azért is, mert öt évig folyamatosan bírnom kellett, aztán meg körülbelül újabb négyig - csak fölösleges kellemetlenséget sem akarok magamnak.
Az meg a másik, hogy majdnem mindenkim meghalt már, vagy csak megszakítottam vele a kapcsolatot, ezért valamennyire félek is a kötődéstől. De szerintem ez csak a másodlagos oka.
Azt is észrevettem már, hogy ha valaki kedvel egy személyt, elkezdi "lemásolni" bizonyos tulajdonságait, és ez a többségieknél nem is tudatosan történik. Emiatt viszont mindig attól félek, hogy ha valaki kedvelne engem, le is rombolnám a személyiségét, méghozzá úgy, hogy ez fel sem tűnne neki, még akkor sem, amikor már gyakorlatilag megszűnt létezni. Ez viszont olyan érzést kelt bennem, amit egyszerűen nem tudok elviselni, még ha nem is tudom megfogalmazni, hogy pontosan mit is. (Morális válságot okoz?) Azt! Köszi! (Deeehogy van morális válság! Összevissza beszélsz, már megint... Egyébként mi bajod azzal, hogy leromboljuk egy haszontalan többségi amúgy is elviselhetetlen személyiségét? Ők is lerombolták a miénket! Anélkül nem is léteznénk! Te sem, én sem, és a többiek sem! Az, amit mi csinálunk nagyon kevés mindazért, amit ellenünk elkövettek! Azt még a többségiek is elismerik, hogy elháríthatják egymás támadását, feltéve, hogy az elhárítás arányos a támadással! Persze, egészen más a nagy, büdös helyzet, ha rólunk van szó, mert akkor a mocsok, söpredék többségiek azt csinálnak, amit akarnak, mi meg hozzájuk sem érhetünk! Ezek után örülhetnél neki, hogy csak a személyiségüket verem szét! Shadow! Azt, hogy ki, mit fog szétverni, bízzuk inkább Kingre, jó? Vagy szavaztassuk meg a többiekkel, mert egy demokratikus ... jogállamban ezt így szokás. De ha akarod, továbbra is ragaszkodhatsz a meglehetősen ... primitív, vadállatokra emlékeztető módszereidhez, de figyelmeztetlek, hogy annak rossz vége lesz. Számodra! Mert itt valami furcsa politizálás zajlik...)
Meg ott van még Shadow is, akit egész egyszerűen nem merek élőlények közelébe engedni, és ezt úgy tudom a lehető legbiztosabban elérni, hogy mindenkitől távol tartom magam. Erről gyakran eszembe jut, hogy csak vele akarom "elvitetni a balhét" (Ez így is van, ha L'Qró épp nem ér rá, jó lesz Shadow is...), de utána mindig arra gondolok, hogy inkább csak óvatosságról van szó.
Még azt is el tudom képzelni magyarázatként, hogy meg vagyok sértődve a többségiekre, de arra meg épp elég okom van. Illetve pontosabb lenne úgy megfogalmazni, hogy félek tőlük, de azt hiszem ezt is sok munkával, és hosszú idő alatt érdemelték ki.
